Okos vs kitartó – gondolatok a dicséretről

2017.10.07

Mostanában sok cikket, írást olvastam arról, hogy mennyire ártalmas, ha gyerekeinket folyamatosan dicsérjük. Ilyenkor mindig összeszorul a gyomrom olvasás közben. Próbálom az agyammal elfogadni ezt a megközelítést, de a testem valahogy mindig jelzi, hogy ezzel nem tudok azonosulni.

Eddig csak azt tudtam, hogy a saját tapasztalatom ellentmond ennek. Én mindig igyekeztem pozitív üzenetekkel biztatni a gyerekeimet, és azt láttam, hogy ezekért valóban hálásak, és nagyon motiválóak számukra. De ez csak és kizárólag az én két gyerekemen alapuló tapasztalat volt, ami természetesen lehet ellentmondó az általános tapasztalattól.

A napokban azonban találkoztam egy kutatással és annak eredményével. Ezen kutatás Carol Dweck amerikai pszichológus nevéhez fűződik. Akit érdekel Carol háttere, az interneten utána tud olvasni: számos amerikai egyetem, köztük a Yale és a Stanford munkatársa. Az egyik fő kutatási területe, hogy miért van az, hogy egyesek elakadnak és könnyen feladják, ha nehézségekbe ütköznek, míg mások kitartóan küzdenek meg a nehéz feladatokkal.

Regényeket lehetne írni a munkásságáról, ahogy írt is számos könyvet, de én most egy bizonyos kutatásának az eredményeit szeretném megosztani veletek. A kutatást több országban is elvégezték legkülönfélébb szociális és társadalmi helyzetű gyerekek körében.

És akkor jöjjön a lényeg.

A gyerekeket két csoportra osztották. Első feladatként mindkét csoport megkapta ugyanazt az egyszerű feladatot (hol kirakó, hol IQ teszt). A feladat elvégzése után az egyik csoport tagjai azt a visszajelzést kapták, hogy "szép munka, ügyes voltál" (1-es csoport), míg a másik csoport tagjai a következő visszajelzést kapták: "szép munka, látom, keményen dolgoztál" (2-es csoport).

A következő feladat előtt megkérdezték a gyerekeket, hogy milyen nehézségű feladatot szeretnének a következőnek kapni: ugyanolyan nehézségűt, mint az első volt, amiben biztosan megint nagyon ügyesek lesznek, vagy nehezebbet, amiből biztosan tudnak tanulni.

Érdekes módon az 1-es csoport tagjainak 67%-a az ugyanolyan nehézségű feladatot választotta, míg a 2-es csoport tagjainak 92%-a (!!!!!) a nehezebbet.

A kutatás alapján Carol magyarázata a következő. A gyerekek fejében a következő gondolatok járnak: "ha azt gondolod rólam, hogy ügyes és tehetséges vagyok, ezért csodálsz, ezért értékelsz engem, inkább nem teszek semmit, ami ezt megkérdőjelezheti" Ezért bennük kialakul az ún. "fix mindset", biztonsági játékossá válnak és ezáltal korlátozzák saját tehetségük, képességeik fejlődését.

Ugyanakkor ha arra figyelünk, hogy milyen stratégiát használnak, hogyan feszegetik határaikat, és hogyan viszonyulnak nehéz feladatokhoz, valamint a befektetett erőfeszítések intenzitását értékeljük, az üzenet a fejlődésről mint értékről szól. Így nem azt gondolják: "jaj, ha hibázom, azt fogod gondolni rólam, hogy buta, ügyetlen, tehetségtelen vagyok". Ehelyett azt gondolják: "ha nem csinálok nehéz dolgokat és nem vagyok kitartó, akkor nem fogok fejlődni".

A következő feladat, amit a gyerekek kaptak egy olyan feladat volt, amit gyakorlatilag lehetetlen volt megcsinálniuk. Itt arra volt kíváncsi a kutatás, hogy miként reagálnak a gyerekek erre a helyzetre.

Az 2-es csoport tagjai hosszabb ideig dolgoztak és keményebben, és élvezték a feladatot, míg az 1-es csoport tagjai frusztrálttá váltak és hamar feladták.

Utolsó feladatként egy, az első feladattal megegyező nehézségű feladatot kaptak. Az igazán sokkoló eredmény ekkor született. Ugyanis az 1-es csoport tagjainak teljesítménye 20%-kal visszaesett, míg a 2-es csoport tagjainak eredménye 30%-kal nőtt.

Számomra mi a tanulság? A lényeg nem azon van, hogy dicsérjem-e a gyerekeimet, hanem azon, hogy mindezt hogyan teszem. Ugyanis, ha nem általánosságban dicsérem őt, az intelligenciáját, az "okosságát", az "ügyességét" vagy bármely képességét, hanem az általa kifejtett erőfeszítésre helyezem a hangsúlyt, egész mást tanítok neki.

Az előbbi módon dicsért gyerekek félni fognak a hibázástól, el akarják kerülni a kihívásokat, mert a hibázást kudarcként élik meg, és a ként, hogy kevésbé értékeli őt a felnőtt, mint a sikeres feladatmegoldás esetében.

Az utóbbi dicséret esetén viszont el fogja hinni, hogy ugyan a velünk született adottságaink nem egyformák, de a tudásunk, a képességeink fejleszthetők, HA gyakorolunk, és erőfeszítéseket teszünk érte. Ezek a gyerekek nem fognak félni a kihívásoktól és a hibázástól, mert azokban a tanulás lehetőségét fogják látni; képesek lesznek a hibáikat megvizsgálni és eldönteni, legközelebb mit kell máshogy csinálni annak érdekében, hogy a feladat jobban sikerüljön. És ez a folyamat nem más, mint maga a tanulás.

2017. október, Regina