Iskola a csatorna partján

2017.04.19

Elszoruló szívvel követem a magyar oktatásról szóló híradásokat,  nyilatkozatokata borzalmasan nehéz felvételiről, az alternatív iskolák szisztematikus ellehetetlenítéséről, az "alacsony családi háttérindexről". Látom az ismerősök megosztásait a kimerült, segítségért kiáltó gyerekeikről, magánbeszélgetésből tudom, hogy milyen eszköztelenek és kiszolgáltatottak a tanárok még a jó hírű, magas szinten oktató budapesti iskolákban is.

1,5 éve érkeztünk Hollandiába egy akkor 12 és 10 éves gyerekkel, akik egy normális,technikailag és tanári karral jól felszerelt, inkább nyitott és progresszív budapesti állami iskolát hagytak maguk mögött.

Hosszas tájékozódás után a holland iskolarendszer mellett döntöttünk, amely intézményesszinten kezeli a hollandul nem beszélő gyerekek integrálását, 1-2 év nyelvi képzést biztosítva a külföldről érkezőknek. Amikor elérik a megfelelő nyelvi szintet (1-2 év után), normális (állami) holland osztályban folytatják a tanulmányaikat.

Az itt megosztott tapasztalataim ebből az egy év nyelvi és a fél év normális (értsd hollandállami, alap) osztályból származnak. Rengeteg impulzus, tapasztalat ért minket, amelyről ennél jóval bővebben tudnék írni, de igyekeztem kiemelni, a legfontosabbakat, ami miatt szeretünk itt iskolába járni. Igen, szeretünk, beleértve minket szülőket is.

Fontosnak tartom elmondani, hogy a holland oktatási rendszert is sok kritika éri, találkozomitt is aggódó, a gyerekének a "legjobbat akaró" szülővel. Vannak azonban olyan alapelvek, amelyeket általánosságban látok érvényesnek, olyanok, amelyek az itteni kultúrából táplálkoznak, az identitás részét képezik.

Igyekeztem ezekre helyezni a hangsúlyt, és nem felsorolni az ezernyi konkrét helyzetet,amivel naponta találkozunk, és amelyek által naponta értékeljük át a magyarországi szocializációnk során kialakult képünket iskoláról, oktatásról, munkáról és úgy egészében az egyén szerepéről és felelősségéről a társadalomban.

A gyerek a fontos

Mindenkinek. Az iskolának, a tanároknak, a szülőknek és persze a gyerekeknek is. Általános iskolában (12 éves korig) minden könyvet, taneszközt az iskola biztosít. Ingyen. A tanulás kizárólag az iskolára korlátozódik, nincs házi feladat, így semmilyen könyvet/füzetet nem kell be és hazavinni. A hátizsákban kizárólag a reggeli, az innivaló és a bevitt játék van.

10 éves kortól a gyerekek kapnak iskolán kívül feladatot (könyvajánló írása, egy szabadonválasztott téma feldolgozása és prezentálása az osztálynak), amelyekre több hónapon keresztül készülhetnek, olvashatnak hozzá.

Az érkezésünket követő első néhány hónap után megkérdeztem a tanárt, hogy olvasson-eotthon a gyerek holland könyvet. "Nagyon jó ötlet" szólt a válasz "ha szeret olvasni és magától teszi, akkor támogassa bátran, viszont semmiképp se erőltesse, mert a hollandjának annyit nem jelent, viszont egy életre meg fogja utálni az olvasást."

A tanulási nehézséggel küzdő gyerekek külön támogatást kapnak (délelőtt vagy a tanítással párhuzamosan külön foglalkozik velük egy szakképzett tanár), így a többi gyerekkel azonos osztályban tudnak folyamatosan tanulni. Bár mi nem is tudtunk róla, kiderült, hogy agyerekünkkel a normál iskolában is hetente 3x foglalkoznak külön, hogy gyorsabbanutolérje a korosztálya nyelvi szintjét.

Sok viselkedés zavaros gyerek is a normál osztályba jár, nyilván külön módszerekkelés plusz energiával, de rájuk is külön figyelnek a tanárok és (természetesen) a gyerekek is. Erre több példát is láttunk, egész lenyűgöző (ez egy külön poszt lenne).

Az, hogy minden iskola teljesen akadálymentes, csak nekem tűnik fel, ahogy az is, hogy kerekesszékes, mozgásában korlátozott vagy akár törpe növésű diák is van a tanulók között.

Bármilyen szinten is van egy gyerek, bármilyen képességekkel is rendelkezik, az minden iskolában alap, hogy jól érezze magát, mert akkor szeret odajárni és akkor lesz igazán motivált tanulni.

Pozitív visszajelzés

Mindig. Bármennyivel is marad el az eredmény a várakozástól. Nincs az a rosszul sikerültdolgozat, elvesztett meccs, átizgult könyvbemutató, ami után ne azt hallanák először a gyerekek elsőként, amit jól csináltak.

A "rossz eredmény" itt nem egy jelző a gyereken, hanem egy adott feladat, adott pillanatban elért eredménye, ami (természetesen), nem minősíti a gyerek teljesítményének egészét.

Egy konkrét példa: az egyik kislánynak rosszul sikerült az év első dolgozata (miközbenmajdnem az egész osztályé nagyon jó lett). A kislány elsírta magát, amikor megtudta az eredményt, így lett egy kis zavar az osztályban. A tanár néni megállította az órát és elmondta (hangosan, az egész osztálynak is címezve), hogy tudja, mennyire szomorú és csalódott most ez a kislány. Ez most így alakult, de természetesen a legközelebbi nagyon jól fog sikerülni és különben is az egész osztály, és ő személyesen is, tudja, hogy xy mennyire szeret tanulni és milyen jó eredményei vannak.

Azt nem tudom, hogy a kislányra ez milyen hatással volt, de azt igen, hogy hónapokkalkésőbb, amikor az én lányom kapott egy gyengébb jegyet a következővel állított haza "ez most nem sikerült jól, de tudom, hogy ez nem azt jelenti, hogy buta vagyok. Most kicsit beteg is voltam, de a legközelebbit megint jól megírom". (Egy ilyen közegben ugye, semmi értelme azzal ijesztgetni a gyereket, hogy ha nem tanul rossz jegyet kap.)

Mindkét gyerekem önbizalom fröccsben úszik (önbeteljesítő jóslatként??), kiválóak az ered-ményeik és nem veti vissza őket egy-egy gyengébb eredmény sem, mert a teljes folyamatot látják (tényleg), amiben ők nagyon is jól teljesítenek.

Nyílt kommunikáció és kölcsönös bizalom

A magyarországi tapasztalataink fényében szinte sokkoló különbség. Az unalmas, elhúzódószülőik és a némiképp interaktívabb szaktanári találkozók helyett (ahol az esetek zömében arról beszéltünk, hogy mit kellene a gyereknek és nekünk szülőként másként csinálni) itt a dialógus első (és második) körben a tanár és a gyerek között zajlik és csak ez után lép be a tanár-szülő kommunikáció.

Az iskolai eseményekről, a gyerekek programjairól folyamatosan kapunk információt aziskola honlapjának gyerek és szülői felületén (az egyik gyereknél külön mobil alkalmazáson keresztül), a fontosabb dolgokról mindannyiszor levélben is (!??).

Amennyiben a szokásos negyedéves, előre egyeztetett 15 perces beszélgetés nem elég a felmerült témák átbeszélésére, úgy a szülő bármikor kérhet külön találkozót a tanárral (akár az iskola vezetőjével is).

Mivel nehéz pontokba foglalni, hol van a rendszerben a bizalom és a nyílt kommunikáció,leírok egy konkrét példát: a nagyobbik gyerek (mint hollandul nem tudó diák) az oktatási szint alsó szintjén kezdett. Bár a rendszer nagyon másként épül fel itt, ha meg akarnám feleltetni, mondjuk Magyarországon egy szakmunkás- és szakközépiskolának megfelelő szintű iskolába került.

Az első évben ugyan főként nyelvet tanult, de azért az látszódott, hogy a suliba járógyerekek nem igazán motiváltak, a gyerek tanulás nélkül volt a legjobb tanuló az osztályban és nem inspirálta őt a közeg. Vártuk, hogy 2. évben átkerül a normál osztályba, de meglepetésünkre ez nem történt meg. Mint kiderült a holland tesztje nem érte el azt a szintet, ami ehhez kellett volna, így viszont elég csapda helyzetben éreztük magunkat.

A zsigerből hozott szocializációnkkal pánikba estünk és írtunk egy másik középiskolának(leírva a helyzetünket), hogy szeretnénk, ha a gyerek ott folytatná a tanulmányait. Következő hét elején hívott a gyerekünk jelenlegi programfelelőse, hogy a másik iskola programfelelősétől tudja, iskolaváltáson gondolkodunk, javasolja, hogy még a héten találkozzunk és beszéljük meg mi a problémánk.

A beszélgetésen ott volt a gyerek mentora és a programvezetője, mi szülők és a gyerekünk.Az egész beszélgetés inkább korrekt és barátságos volt, valamint nagyon tényszerű. Mi elmondtuk először is (mert tanulunk ugye), hogy mi a szuper az iskolában, a tapasztalatainkat, aztán rátértünk az aggodalmainkra és arra, hogy szeretnénk változást. Ők elmondták, hogy sajnálják, hogy ezt nem feléjük jeleztük elsőként, majd megmutatták a gyerek holland eredményét, ami alapján a döntés született. A gyerek is elmondta a véleményét, szándékát, hogy normál osztályban folytassa tovább a tanulást. Ezek után együtt (nagyon konstruktív közös gondolkodás keretében, a felek kölcsönös tisztelete és meghallgatása mellett) felvázoltunk 2 lehetséges forgatókönyvet a váltásra (intézményen belüli osztályváltás, másik intézmény).

Az iskola képviselő látták és megértették az álláspontunkat, látták, hogy a gyerek elszánt ésmotivált, tehát az előző döntésüket felülvizsgálva támogatták a váltást. Ehhez bátorították a gyereket, hogy beszéljen a jövőbeli osztályfőnökével (mert konkrétan arról beszélgettünk már, hogy melyik osztályba illik legjobban a személyisége) illetve bátorítottak minket is, hogy keressünk meg több másik iskolát is, ne csak egyet, hogy a gyerek számára legmegfelelőbbet találjuk meg, ha mégis más intézmény mellett döntünk. A találkozóról megkönnyebbülten, felszabadultan és bizakodóan jöttünk el mindannyian, nem is értve, hogy miért nem az volt az első dolgunk, hogy az iskolához fordultunk (na miért?).

A gyerek végül az intézményen belül normál osztályba került, egy éven át fejleszti még a hollandját és az iskola támogatni fogja az iskolaváltást a következő évtől.

Most, négy hónappal később a gyerek (aki életében ennyit és ilyen elszántan nem tanult) az új osztályában az évfolyam egyik legjobbja. A mostani negyedéves találkozón rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk a tanáraitól valamint megerősítést, hogy meggyőződéssel támogatják az átkerülését a magasabb szintű iskolába.

A fenti csak egy példa az ezerből, amikor az iskola kapcsán újra és újra szembesülünka saját szorongó, elkerülő viselkedésünkkel, találkozunk azzal, hogy a nyílt, őszinte és kölcsönös tisztelettel zajló kommunikációval a legelkeseredettebbnek tűnő helyzetekből is hamar, sérülés mentesen és megerősödve lehet kijönni.

Mindenki fontos, mindenki hasznos

Jómagam egy meglehetősen elitista oktatási szemléletben nőttem fel, amelyben a boldogulás, sőt az identitás egyetlen lehetséges útja a "sok tanulás, jó jegyek, elit gimnázium, jó egyetem(ek), jó munka" útján keresztül vezetett.

Fájdalmas megállapítanom, hogy ez a hiedelem munkált bennem akkor is, amikorhisztérikusan próbáltam a gyerekeimet a magyar oktatás omladozó romjai alól kimenekíteni, hogy aztán Hollandiába érkezve, lassan rácsodálkozzak arra, hogy nagyon sok más járható út van (itt legalábbis), amely boldog, elégedett és jó élethez vezet.

Ahogy itt nem működik a "tanulj, mert egyest kapsz" fenyegetés, ugyan olyan nevetségesenhat a "ha nem tanulsz, hentes leszel". (Bár ez leginkább a nyers hústól való idegenkedésem okán született, ezúton kérek elnézést visszamenőleg is minden hentestől).

Az itteni hentesünket (aki már-már a család bizalmi kapcsolatának számít, főleg, amikora pörköltnek valót kell beszerezni) vasalt, világos ingjében, hibátlan, választékos angoljával, széleskörű tájékozódottságával és remek szolgáltatásaival leginkább példaként és nem elriasztásul emlegethetném (de persze ma már ezt nem teszem).

Ahogy a világ bármely pontján, úgy itt is azt tapasztaljuk, hogy minden szülő azon rugózik,hogy a gyereke a legjobb szintű oktatást kapja, ennek ellenére itt nem tapasztaljuk azt, hogy egy szakmunkás bármivel kevésbé megbecsült tagja lenne a társadalomnak, mint egy diplomás tagja. A társadalom különböző rétegei között nincs ordító különbség, ugyanabban a városban laknak, ugyanabban a sportklubban edzenek, ugyanott vásárolnak. Itt a tehetősebbek maximum Curacao-n nyaralnak, a kevésbé tehetősek meg Dél-Európában kempingeznek (egyébként sok tehetős is, de ez megint egy másik poszt lenne).

Az, hogy a társadalom minden tagja fontos és értékes kimondva és kimondatlanul is jelen van.Múltkor a gyerekek a suliban arról beszélgettek, hogy milyen fontos, hogy vannak emberek, akik házat, utat építenek, rendben tartják a csatornát, sütik a kenyeret, mert egyébként nem működne az élet az országban. Fontos a tanulás, mondta a tanár, de nem az alapján kell senkit megítélni, hogy mennyit tanult, hanem az alapján, hogy mennyivel járul hozzá a közösséghez.

Hallgattam a 10 éves gyerekemet és arra gondoltam, hogy épp ideje nekem is áthuzaloznom az agyam. Bár még mindig rugózom azon, hogy a gyerek ("nyilván") egyetemre menjen, már egyáltalán nem gondolom, hogy ez az egyetlen üdvözítő módja a normális, elégedett életnek.

Társadalmi felelősségvállalás egyéni szinten

Utolsónak hagytam, mert ez az, amit nemcsak az iskolában, az oktatás kapcsán, de az életminden szintjén folyamatosan megtapasztalunk.

Az egyén felelős a közvetlen közösségért, a környezetéért és a társadalomért, aminek a tagja.Igaz ez kortól, nemtől, származástól és vallástól függetlenül. Mindenki annyit tesz bele ebbe, amennyit a saját szintjén tud, akár pénzben, akár időben vagy energiában.

Rendszeresen vannak országos szintű gyűjtések egy-egy ügyért (rákellenes kutatás, menekültek, ...), amikor önkéntesek járják körbe egy persellyel a környék házait és szednek össze 1-2 eurót minden családtól. (Amiből persze milliók jönnek össze országos szinten).

Kiveszik ebből a részüket az iskolában is a gyerekek. Néhány hónapja egy halálos betegholland kisfiú utolsó kívánságként indított mozgalmat a menekült gyerekek megsegítésére, így 1 euró fejében minden gyerek (és tanár) ingyen körömfestést kapott a suliban (igen, a körömfestéket is önkéntesen adták a résztvevők). Szintén milliós nagyságrend gyűlt össze hetek alatt az országban, arról nem is beszélve, hogy napokig élénkre festett körmökkel lehetett találkozni az iskolák környékén.

Egy másik alkalommal a gyerek futással gyűjtöttek pénzt. Az összes rokont, szomszédotbevonva, felajánlásokat gyűjtöttek (rendesen névvel, aláírással), hogy lefutott körönként hány euro centet ad az adott személy. Általában fejenként 10 és 20 centeket ajánlottak a családtagok. Aztán elérkezett a nagy nap, amikor a gyerekek a parkban egy 500 méteres pályán annyit futottak, amennyit csak bírtak (az enyém konkrétan 18 kört 4 óra alatt, 50 centjével) és már lehetett is számolni és gyűjteni a pénzt a rokonoktól. Az iskola ezen a napon 2 évfolyammal több, mint 5.000 eurót futott össze, úgy, hogy a gyerekek imádták az egészet és még sportoltak is.

A társadalmi felelősség vállalás alatt írom, de lehetne külön pont is a sportolás. Van legalább 5 sportklub a városunkban, ahol bárkit, bármilyen sportra szívesen látnak. Megkötés nincs, minden korosztály, minden tudásszint megtalálja a maga helyét, csapatát. Az éves (!!!) tagsági díj (ami fedezi a sporteszközök, a pálya, az edzések, a mez és a meccsek költségét) 80 euro (kb. 25.000 Ft).

Ez tételesen heti 2-3 edzést és minden hétvégén bajnokságokat, kupaversenyeket jelent.A gyerekek normális öltözőkben öltöznek, este kivilágított, műfüves focipályán, illetve fűtött teremben edzenek. És akkor a lényeg: a karbantartó csapaton kívül a kluboknak kizárólag önkéntes dolgozói vannak. Kizárólag! Az edzők, a büfések, a pályagondnok, MINDENKI önként és fizetség nélkül adja a tudását, idejét, energiáját.

Így van az, hogy az egyik gyereknek a keddi technikai edzését az egyik apuka, a csütörtökierősítő edzését egy másik anyuka tartja (egyikőjük gyereke sem játszik a csapatban). A másik gyereknél az egyik edző viszi hét közben az edzéseket, míg a másik megy hétvégén a meccsekre velük. A 14 éves gyerek nemcsak játszik a csapattal, de bíróként is szerepel rendszeresen, mert persze a bírók is mind önkéntesek. Én időről időre a büfében dolgozom szombatonként, míg a férjem a csapat szállításban vesz részt minden hétvégén. Mindenki beleteszi, amit vállalni tud, és amihez ért, így a sportolás mindenki számára hozzáférhetővé és elérhetővé válik.

És még mindig felelősség vállalás, de egy másik példa, egyéni szinten. Itt minden gyereknek meg kell tanulnia úszni és letennie a C szintű úszóvizsgát. Az úszás itt kicsit másképp megy, mint Magyarországon: ott úszósapkával, szemüveggel, medencében, faltól falig szépen és szabályosan, itt nyitott szemmel, ruhában/cipőben, résen/lyukon át, víz alatt, hajóból ki és bemászva. Az úszástudás, egy olyan országban, ahol tényleg mindenhol víz van, nem hobbi, hanem a létbiztonság alapja. A gyerekek általában 6-8 éves korukra megszerezik ezt a vizsgát, hiszen e nélkül nyári táborban sem vehetnek részt.

Bár a további vizsgák már nem kötelezőek, mégis azt tapasztaljuk, hogy a környezetünkben élő 10-12 éves gyerekek nagy része, (további időt és pénzt nem sajnálva) megszerzi az elsősegély nyújtó és az életmentő vizsgát is. Nem kötelező, de fontos: nem elég, ha te ki tudsz menekülni egy felborult hajóból, tudnod kell segíteni a bajba jutottakon is.

Sokat írtam és sokáig tudnék még írni. Sok impulzus ért az itteni integrációval, szexuálisneveléssel, öngondoskodással, közlekedéssel és még sok mással kapcsolatban.

Gondolkodtam hosszan, hogy mivel zárjam ezt a hosszúra nyúlt beszámolót és érzem, ahogyismét elönt a szomorúság. Mély szomorúság a kimerült, segítségért kiáltó gyerekek, a kétségbeesett szülők és az eszköztelen, kiszolgáltatott tanárok láttán. Szomorúság, mert tudom, hogy ennek nem kell így lennie. Szomorúság, mert tapasztalom, hogy ez nem (csak) pénz kérdése.

Nem lett eredményesebb a magyar foci, nincs több sportoló gyerek, azért, mert megépültek a stadionok. Változás akkor lesz, ha változik a gondolkodás, a felelősség vállalás, a kommunikáció és ezekre épülve talán az egymás iránti, az intézmények iránti bizalom is.

A finn példából levonva a tanulságot azt gondolom, hogy ezt a  leghatékonyabban az iskolábanlehetne elkezdeni. A kör bezárult.

MILÁNKOVICS MILÉNA