A tanári tüntetések margójára

Mielőtt bárki azt hinné, hogy nem értek egyet a Tanítanék mozgalommal és az általa képviselt értékekkel, hadd mondjam el, maximálisan egyetértek minden egyes gondolattal, amit képviselnek. És nagyon büszke is vagyok arra, hogy pont a tanárok nevéhez kötődik egy olyan mozgalom elindítása, amely messze túlmutat az oktatáson és a tanítás körülményein. Büszke vagyok rájuk, hogy kitartóan kifejezik véleményüket és nem hagyják megfélemlíteni magukat. Büszke vagyok rájuk, mert ők az elsők, akik valóban tömegeket tudtak megmozgatni erősen passzív és demoralizált társadalmunkban.

De azért van valami, ami miatt mégsem felhőtlen az elégedettségem.

Két iskolás korú fiú gyermek anyukája vagyok (9 és 11,5 évesek), akik minden statisztika szerint Budapest egyik legerősebb és egyik legelismertebb állami általános iskolájába járnak. Ők tipikus fiú gyerekek óriási mozgásigénnyel, akiket a sporton és a különféle kütyükön kívül mással lekötni valódi kihívás.

És sajnos azt kell mondjam, a mai oktatási modell teljesen alkalmatlan arra, hogy ennek a kihívásnak megfeleljen. És persze mondhatja bárki, hogy mert ők mások, kilógnak a sorból, nehezen állnak be a sorba, stb. Hogy ez igaz-e? Talán igaz, talán nem. Hiszen minden gyerek más és más. Én is látom, hogy vannak gyerekek, fiúk is, akik könnyebben állnak be a sorba és bizony vannak olyanok is (sokan), akiknek ez nehezen megy.

De ha egészen őszinte akarok lenni, akkor én nagyon örülök neki, hogy ők az utóbbi csoportba tartoznak.

Hogy miért? Mert szerintem nem normális, hogy ennyi idős gyerekektől az az elvárás, hogy napi 5-6 órában szinte mozdulatlanul ülve hallgassák végig a tanítónéni/tanár mondandóját. Olyan mondandóját, aminek alig látják a relevanciáját, ahol az ő aktív közreműködésük maximum odáig terjed, hogy felszólításra válaszolhatnak meghatározott kérdésekre.

De hol van ebben a folyamatban a gyerek kíváncsisága? Hol van az ő érdeklődési köre? Hol van az ő motivációjuk, hogy de jó dolog a tanulás? Hol van az, hogy a saját véleményét szabadon megossza és ezért valódi odafigyelést és megbecsülést kapjon? Hol van az, hogy a gyerekek együtt és egymást kiegészítve tapasztalják meg a későbbi team munka első kezdeményeit? És persze sorolhatnám még a sort a végtelenségig. De nem teszem, megtették már számosan előttem.

És hogy jön ide a tanári tüntetés és az elégedetlenségem?

Tegnap olvastam egy riportot Pukli úrral (legmélyebb tiszteletem, azért, hogy élére állt ennek a kezdeményezésnek!!!), amiben az ellenzékkel való együttműködésről azt nyilatkozta, hogy "Dolgozzanak ki programokat, a szakértőink majd megnézik és javaslatokat fűznek hozzá."

Véleményem szerint ez egy erősen reaktív magatartás. Értem és megértem, amit Pukli úr mond és képvisel.

De az én gyerekeim most járnak iskolába és most nem kapják meg azt a képzést, amire szükségük lenne. Nekik nincsenek elvesztegethető éveik. Nekik most van itt az idejük arra, hogy felszedjék azokat készségeket és képességeket, amiket európai kortársaik az anyatejjel szívnak magukba, mert nekik már a szüleik is másfajta szellemben értek az iskolákban. Nekik nincs idejük kivárni, amíg akár a mostani oktatási kormányzat, akár majd egy új felismeri, hogy ez az út a szakadékba visz. Nekik nincs idejük kivárni, míg egy új tanári generációt kiképeznek arra, hogy képesek legyenek egy teljesen más szemlélettel a gyerekek felé fordulni. Nekik nincs idejük kivárni, hogy a tanári képzésre ne úgy tekintsenek a mostanság érettségizők, hogy ha máshova nem vesznek fel, akkor majd elmegyek valamelyik tanári karra.

Nekik most van szükségük megoldásra. Nekik arra lenne szükségük, hogy valaki végre félretegye a reaktív hozzáállást és végre proaktívan megoldást kínáljon. Ha nem az oktatási kormányzattal karöltve, akkor a mellett. Ha így nem is tökéletes megoldást, de legalább egy részleges megoldást kínálva.

(2016. május, Regina írása)